A gyerekeket először Frohnleiten gyűjtőtáborba vitték, onnan pedig: Saldenburg, Neustift, Vielshofen, Himmelberg, Seligenporten, Eisenstein és az Amberg melletti Kastl-i hétszáz éves erődkolostorában kialakított gyermektáborokba, amely helyén 1957-től magyar alapítású nemzetközi gimnázium működött egészen 2006-os bezárásáig. Innen néhány gyermeket a Lebensborn fasiszta intézményeibe küldték, ahol janicsárokká szerették volna nevelni őket. A repatriálási tábor vezetője Bayreuthban egy Panzer nevű SS Obersturmführer volt, segédje pedig Braum SS Untersturmführer.
231.oldal:
Kivonatok a Celjei gyűjtőtáborbeli gyerekeiről szóló jelentésekből.
A megölt partizánok gyerekei:
A város széli Dobro Poljén, ma Vrunč utca, a Savinja-parti vasút mentén 1942-ben rögtönzött gyűjtőtábor állt. Ide internálták a családokat a Savinja völgyéből, Kozjansko területéről, de Mariborból és Ptujból is. Augusztus 3.-án Alsó-Stájerországból szlovén családokat szállítottak ide. A tábort a 19. rendőrségi regiment katonái őrizték. Az internáltak civilben voltak minden jelzés és szám nélkül. Előre elkészített névsor alapján hozták őket ide. Az iskola földszintjén volt az őrszolgálat és a Gestapo, a családok pedig az első és második emeleten, valamint a tornateremben helyezték el. A földszint egyik külön helységében mintegy 30 csecsemő volt. 1942. május 15.-én a tábor köré szögesdrótot vontak és őrtornyokat állítottak. Egyes családokat a reichenburgi kolostorban kialakított táborba helyezték át. A letartóztatások első hullámában a körzeti iskolába 1256 személyt hoztak, ebből 526 gyereket, míg az augusztus 18.-ai második hullámban 220 személyt.
(Hribar Drago)
Mi lett az elrabolt szlovén gyermekek szüleinek a sorsa?
KL AUSCHWITZ - BIRKENAU (OSWIECIM - BRZEZINKA) KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK
Založba Obzorja könyvkiadó, Maribor, 1982
47.oldal: (idézet)
Augusztus 15.-én a Stari piskr (celjei börtön) udvarán 95 túszt lőttek agyon, köztük 14 nőt. A kivégzés alatt a gestapósok a letartóztatott családokat az iskola (gyűjtőtábor) udvarára kergették, hogy hallhassák a lövéseket. A túszok között voltak szeretteik is.
Ezt nem lehet elfelejteni!
Završnik Stanislava: TÚL SOK VOLT A KÖNNY (szamizdat kiadás, Kamnik, 1998)
144. oldal: (idézet)
Otthonról nem sok újságot kaptunk, de azért itt-ott kaptunk némi hírt. Így reménykedtünk sorsunk jobbra fordulásában és a borzalmak végében. A posta ritkán járt és csak néhányan kaptak valamit. A büntetőtáborokból érkező hírektől mindig féltünk nehogy édesanyánk és édesapánk halálának hírét hozzák. Ez volt a legszörnyűbb a számunkra. Ilyen alkalmakkor mindannyian sírtunk.
Visszaemlékezések a táborokra
1942 augusztus 10.-én az ausztriai Frohleitenbe szállítottak bennünket. A tábor a Mura partján feküdt. Két sor barakkból állt, melyek között nagy üres tér volt, körös-körül pedig harmadfél méter magasságig sűrű szövésű szögesdrót. Benn szigorított katonai fegyelem uralkodott és különleges drill. Két csoportba voltunk osztva. Az idősebbeket (14-től 18 évesekig) egy Basta nevű SS tiszt gyakorlatoztatta. Hamarosan két segédet is kapott, Hitlerjugend vezetőket, egyiküket Šoštanjból, másikukaz Celjéből. Mindkettő tudott szlovénül is, németté csak Hitler alakította át őket de úgy, hogy nem is akartak többé szlovénül beszélni. A fő feladatuk a besúgás volt.
Az első sikeres akciónk a menetelés közbeni német nótázás bojkottja volt. Ugyanis ebben a táborban az idő nagy részét meneteléssel kellett töltenünk és közben katonadalokat énekelni. Modern janicsárokat akartak belőlünk faragni. Ám ezt az élvezetet nem akartuk nekik megadni. Apáinkat, anyáinkat, nővéreinket agyonlőtték, mi meg az ő dalaikat énekeljük? Elhatároztuk, ha Basta SS tiszt énekelni kényszerít bennünket, hallgatunk. Hiába ordított: „Singen! Singen!” Aztán elkezdődött. A parancsára futnunk és kúsznunk kellett. Majd jött az újabb parancs és következett a mi hallgatásunk. Az ellenállás délután két órától másnap kettőig tartott. A hallgatásunk előtt az SS tisztnek meg kellett hajolnia. Már egészen berekedt az ordítástól, amikor pihenőre vezetett bennünket. Egyesek már alig álltak a lábukon. Mindannyian elterültünk a fa priccseken. Ezután felhagytak a katonás drillel.
(id ( idézet: Orožim Jože)
NEUMARKT
1944. február közepén egyeseket visszahívtak a munkáról és visszatértünk a táborba. Azt mondták, hogy a következő nap édesanyánkhoz küldenek bennünket, mármint azokhoz, akik túlélték Auschwitz borzalmait és át lettek helyezve a Harz hegység északi lábánál fekvő Ilsenburg melletti táborba. A többi seligenporti táborlakót, akiknek szüleit megölték vagy Auschwitzben pusztultak, a neumarkti táborba költöztették át. Ott a tölténygyárban dolgoztattak bennünket. Páncélöklök (Panzerfaust) és aknák gyújtószerkezetének összecinezésén dolgoztunk. Itt is csináltunk szervezett szabotázst. A gyújtószerkezeteket úgy cineztük, hogy az áramkör a robbanóanyagon kívül záródjon. Így nem jöhetett létre robbanás. Csak az ellenőrzésre szánt gyújtószerkezeteket csináltuk meg rendesen. Az ellenőrzést megbízható náci mesterek végezték. A vasbeton bunkerbe való belépés előtt - mert olyanokban dolgoztunk, mindenki egyedül, a robbanásveszély miatt – a mester minden biztonsági intézkedést meg kellett tegyen: kikapcsolta az áramot, külön csengővel jelezte jöttét, aztán kinyitotta a súlyos vasajtót, elvette az ellenőrzésre szánt gyutaccsokrot és sietve, csukta be maga mögött az ajtót félelmében. Jó hónappal a háború vége előtt két szövetséges pilótát bújtattunk el a táborban, akiket a német légvédelem lőtt le. Néhány nap múlva az összes szlovén velük együtt megszökött a táborból. Szökés közben Ploh Francot repeszdarab találta gerincen, szerencsére a seb nem volt nagy, a vérzést pedig elállították a lányok, akik szükségből széthasogatott fehérneművel kötözték be. Miután letáboroztunk az erdőben, a sebet a pilóták is ellátták. Étel és túlélési lehetőség nélkül maradtunk. Voltunk néhányan, akiket az előző őszön schwarzachi parasztokhoz osztottak be gabona-betakarításra. Ott megismertünk néhány antifasiszta parasztot is. Titokban jelentkeztünk náluk és segítséget kértünk. Többnyire nők voltak gyerekekkel és idősebb férfiak. Gerngross asszony szervezte meg a segítséget és természetesen hálásak voltunk neki. Amikor az amerikaiak 1945 áprilisában felszabadítottak bennünket, nem éppen irigylésre méltó helyzetben találtak bennünket, hanem kimerülten, szakadtan és betegen. Az amerikai katonák kényszerszállást rendeztek be számunkra annak a gyárnak irodaépületében, amelyben azelőtt dolgoztunk. Az épület alatti óvóhelyen élelmiszerraktárt és egyéb életszükségleti dolgok raktárát fedeztünk fel. Szerettük volna hálánkat leróni a parasztoknak, akik gondoskodtak rólunk, hogy túléljünk az erdőben, ezért megpróbáltuk rábeszélni az amerikai tisztet, hogy adjon nekik valamennyi élelmet. Ráállt, miután a két pilóta is csatlakozott a kérelmünkhöz. Elmentem Gerngross asszonyhoz, s ahogy megmondjam mi mindent kaphat, sőt az amerikai hadsereg engedélyét is mellé a dolgok biztonságos elszállításához, befogta a lovát és Neumarktba hajtott. A kocsira élelmiszert, mosószereket, cukrot, sót, ruhákat és egyebet raktunk. Természetesen állandóan kísértett bennünket a gondolat, hogy mi történt a fivéreinkkel, nővéreinkkel és rokonainkkal a többi táborban. Az öcsém, Ernest Kastlban volt és elhatároztam, hogy oda megyek. Befogtam a gyár lovát, egy szép hollófekete lovat és elindultam – persze engedéllyel. A viszontlátásnak mindenki örült. Mondtam, akinek testvére van Neumarktban, velem jöhet. Néhányan jöttek is, köztük a fivérem, természetesen. Csináltam vagy három ilyen utat. Aztán egy szép napon valami elhajtott bennünket megtekinteni a táborunkat. Borzadva láttuk, hogy barakkunk nincs többé. A nácik a szövetségesek elől való szökésükkor, a bűnjeleket eltüntetni akarván, tankokkal legázolták. Elgondolkoztunk rajta, hogy ez a végzet minket is elérhetett volna. A szövetségesek Degendorfban gyülekezőhelyet rendeztek be a jugoszláv táborlakók számára, ahova aztán elszállítottak bennünket Neumarktból. Nyílt teherautókban vittek bennünket és az úton úgy megsebesültem a bal kezemen, hogy még ma is érzem a következményeit. Degendorfban Ernesttel megkerestük beteg nővérünket, Mariját. 1945 július végén, három év táborlakás után, visszatértünk kirabolt otthonainkba. Mi hárman Nazarjébe, ahol pont az az ember üdvözölt bennünket, aki a gestapósokat vezette, amikor a Lešje majorban elfogtak engem. Oda bújtattak a partizánok a čreti hajtóvadászat után. Az illető nevét nem említem meg, de Nazarje és Dobletina lakói jól ismerik a múltjával együtt. Személyesen nem akarok rosszat övéinek és leszármazottainak, hisz Nazarjében igencsak ismert funkcionárius volt. Onnan aztán Mariborba mentem, munkába álltam, a magam fizette tandíjjal magas szakképesítést, szereztem.
KASTL
1944 késő nyarán szállítottak át Saldenburgból Kastlba, tehergépkocsival, amivel olyan gyorsan hajtottak, hogy Regensburgban egy kanyarban majdnem felborultunk. Az L alakú épület rövidebb szárnyában helyeztek el bennünket, mely a tér fölötti emelkedőn állott, fallal körül vélve. A táborparancsnokot Seebergernek hívták, idősebb SS tiszt volt, szikár, sápadt, zöld egyenruhás alak, ma azt mondhatnánk, hogy nem tudta kendőzni porosz gyökereit, vak odaadását Clausewitz tanainak és égő szolgálatkészségét a Führer iránt. Megpróbált érvényt szerezni a katonai drillnek a maga Hitlerjugend Führere segédletével – „katonásdival” a falaktól kissé odább eső erdőben, meneteléssel, indulók énekeltetésével, ami szinte sose akarta elhagyni a torkunkat, pedig emiatt néha hajnali egyig kellett menetelnünk körbe-körbe az udvaron. A Hitlerjugend Führer (gúnyosan így neveztük) egészen más volt. Talán mert sokkal fiatalabb volt, a bal kezére rokkant (azt beszélték, hogy megsebesült a fronton és ezért jó oka volt rá, hogy a háborúra a saját élményei alapján tekintsen). Rokkantsága ellenére trombitán játszott, a trombitát mindig magával vitte meneteléseinkre és azon, ki tudja kinek a kezdeményezésére, megtanítottuk eljátszani a Tam za turškim gričem /Ott, túl a török dombon/ – című szlovén népdalt. Szemlátomást a melódia annyira tetszett neki, hogy egy reggel még a zászlófelvonáskor is eljátszotta nagy megelégedésünkre. Ez viszont ez végzetes lett a számára. Seeberger, aki a ceremóniát mindig az ellenkező oldalon lévő ablakból figyelte, magán kívül, nagy ricsajjal, a soraink elé csörtetett és a zászlófelvonásból botrányt csapott. A Hitlerjugend Führert azonnal elbocsátotta. Mi lett aztán a sorsa, nem tudtuk meg soha.
Seebergerrel kapcsolatban, aki minden szófogadatlanságért kemény nyakleveseket osztogatott, emlékszem egy esetre, ami az egykori ólakból kialakított ebédlőben játszódott le. A gyerekek az egyik asztalvégen karalábét rágcsáltak, kiszívták a levét, a maradékot pedig suttyomban az asztal melletti szemétkosárba dobálták. Amikor ő ezt észrevette, megharagudott, odament hozzájuk és követelte, hogy szedjék ki és egyék meg a maradékot is. Természetesen megvárta még teljesítik a parancsát. Az ő - szerencsére nem túl hosszú ideig tartó - parancsnoksága alatt történt, hogy sokan inkább üvegszilánkkal felsebezték a sarkukat, csakhogy ne kellejen dolgozniuk vagy katonai gyakorlatra menniük. Amikor pedig a német katonaságnak szedtük az áfonyát, úgy csaltunk, hogy az övünkre erősített konzervdoboznak a feléig felemeltük az alját és a kosarak, amelyekbe az áfonyát öntöttük félig üresen maradtak a végén. Nagy káröröm uralkodott el rajtunk, amikor egy szép napon azt hallottuk, hogy Seebergernek is a frontra kell mennie. Valamennyien azt kívántuk, hogy ott maradjon és nyerje el méltó büntetését. Szerepét ágyasa, Laurer asszony vette át, aki még asszonynak se nőtt fel. Mi több, lassan köztudottá vált, hogy közeleg a háború vége és a fia, Martin, az utolsó Hitlerjugend Führer már senkit se tudott meggyőzni, hogy Németországot nem győzik le, bár eleinte próbálkozott.
(Hribar Drago visszaemlékezése)
Állandóan reménykedtünk a hazatérésben - a számos légitámadás ellenére, miközben a mezőről a közeli erdőbe rohantunk, nehogy az alacsonyan repülő vadászgépek lekaszáljanak. Egy éjjel a táborunk felett bombák repkedtek, mert az amerikaiak (akik akkor már tudtak a táborról) meg akarták semmisíteni a téren lévő hidat, nehogy az esetlegesen ott állomásozó német katonaság tankjaival vonulhasson vissza a folyó túlpartjára. A felszabadításunk napján, ami úgy hiszem 1945. április 16.-án, szinte Hitler születésnapján volt, már kora reggel megjelent a táborban egy nagyobb csoport, tán egy zászlóalj német katona, akik ott akarták kiépíteni a védelmi vonalukat. Laurer asszony ezt megakadályozta, akiről amúgy sem lehettünk rossz véleménnyel, hisz emberségesen állt hozzánk, segíteni akart nekünk. Elmondta nekünk, hogy milyen veszély fenyeget bennünket és ugyanakkor megígérte, hogy azután is biztosítja elemezésünket miután szabadok leszünk, hogy ne szenvedjünk; ha valakinek valami kifogása van ellne most mondja meg, mert nem szeretné, ha az amerikaiak meglincselnék. Miután megígértük, hogy pártfogoljuk, elment és körülbelül egy óra múlva tért vissza. Az amerikaiak mindössze csak néhány kilométernyire voltak. A falak mellett állást foglalt egység parancsnokának megmagyarázta, hogy a védelem ilyen módja mindannyiunk és az ittlévő összes jugoszláv gyerek halálához, valamint nagy környékbeli áldozatokhoz vezetne. Megkérdezte, hogy tisztában van-e azzal, hogy dupla bűnt követne el: az egyiket rajtunk, a másikat a környékbelieken, hisz a Szövetségesek tudomást szerezvén rólunk, viszonzásul legalább annyi környékbelit mészárolnának le. A parancsnok összehívta a vezérkarát és gyorsan vissza is tért mindössze azzal a követeléssel, hogy adjon nekik kétnapi élelmet. A raktárban mindössze úgy négy napra való volt, ahogy ezt nekünk előtte elmondta. Elvittük nekik az összes élelmet. Ahogy kihúzták a lábukat, előjöttünk a pincéből a közeledő csatát figyelni. Néhány órára rá az első amerikai páncélosok már a téren voltak. Hozzánk először két fiatalabb amerikai katona jött, aztán egy szlovén származású magasabb rangú tiszt, aki tudtunkra adta, hogy ki kell innen költöznünk és néhány napra a téren, a lakosságnál kell éjszakai szállást találnunk, mert ide az ő katonáik költöznek, különben is nemsokára hazaszállítanak bennünket. Jelentkezhet, aki Amerikába akar menni - amit persze senki sem akart. Előtte a katonák édességgel kínáltak bennünket, amit már három éve nem ízleltünk, mi pedig az épületünk padlásáról magyar- és francia palackozott borokat és egyéb italokat hoztunk le nekik, melyeket a németek egész ládákkal hagytak ott és amelyekhez az amerikai katonák igencsak nekiláttak, nekünk pedig szórakoztató műsort készítettek. Elkeveredtünk köztük és annyi idő után először nagyot vigadtunk.
(Pajer Jože visszaemlékezése)
A táborlakók gyűlekező helye
A háború végén az amerikai katonák a bajorországi Degendorfban kiürítették a kaszárnya és katonaiskola helységeiből a hadianyagraktárt és a jugoszláv nemzetiségű táborlakók gyülekezőhelyévé, alakították át. Ez nagyon nagy hely volt, sok objektummal. Középen nagy szökőkút állt meg egy torony hangszórókkal, amelyekbe bemondták érkezését és nevét mindazoknak, akiket ide szállítottak. Így tudtuk meg, hogy ki honnan való.
Az egyik objektum nagy csarnokában volt az ideiglenes kórház. A zsinóron lógó katonai göncök különböztették meg a katonákat a többi betegtől, hisz ezeknek más bajai és betegségei voltak.
Néhány objektumot az amerikai katonák külön a szlovének szálláshelyévé jelöltek ki. Ezek az emberek főleg a koncetrációs tábort túléltek, betegek vagy magatehetetlenek voltak. A fivéremmel és nővéremmel a flossenburgi tábort túléltek közé kerültünk. Köztük volt az ismert Pinter Anton és Horvat Ivan Mariborból, Marjan Vrhnikáról, akikkel minden nap a közeli parasztgazdaságba és a metteni kolostorba jártunk tejért a betegeinknek. Az üstben főtt étel rossz volt, elsősorban német raktárakból száramazó főtt borsót ettünk, amiről először is le kellett fölöznünk a leve felszínén úszó kukacokat. A fivéremnek és nővéremnek kaptam némi ennivalót az amerikai katonai konyhán is, ahol az egyik szakács tudott franciául. Én magam, a háború előtt, Mariborban, a klasszikus gimnáziumban tanultam meg valamelyest franciául.
Ebben a repatrizációs táborban akadt mindenféle jugoszláv nemzetiségű különböző politikai meggyőződésekkel. Közülük egymással a legellenségesebben az usztasák és csetnikek szimpatizánsai viseltettek. Tettlegesen is egymásnak estek, úgyhogy a katonai rendőrségnek kellett beavatkoznia. Ezért a tábori objektumainkon kívül nem volt tanácsos mozogni, habár az amerikai katonaság különös figyelemmel vigyázott ránk. Különböző delegációk érkeztek hozzánk, többek között a király küldöttsége Londonból, akik megpróbáltak meggyőzni és rábeszélni bennünket, hasonlóan az amerikai katonákhoz, akik felajánlották, hogy menjünk ki Amerikába, mert ott mindenki az állam költségén tanulhat. A mieink közül senki se fogadott el semmilyen ajánlatot, hiszen a táborbeli három év szenvedés után haza akartunk menni.
Orožim Jože
Talán jobban szabadjára eresztett volt a festői Passau melletti gyülekezőtábor, az Ilz folyó menti barakkjaival ott, ahol az Ilz a Dunába ömlik társulva az Inn torkolatához. Amennyire emlékezni lehet, egy öregebb kis amerikai tiszt ügyelt fel ránk, miközben a fiatalabb katonák teniszezni hívtak és egy kisebb csoportot motorcsónakkal párszáz méteren megcsónakáztattak a folyótorkolatban. Rajtunk kívül még magyar internáltak is voltak itt, akik országuknak a Reichhal való együttműködése miatt, nem részesültek velünk egyenlő bánásmódban, az ételeiket maguk készítették, valahonnan kenyérhez tudtak jutni, a vekniket más dolgok ellenértékeként kínálták nekünk.
Az Ilz folyóra nagy ár-apály különbségek voltak jellemzők, hisz olykor a víz a part tetejéig ért, úgyhogy egyes barakkok ablakából bele lehetett ugrani, másszor pedig teljesen sekély volt. Az Ilz mellett tán egy hónapig éltünk. Ide hoztak bennünket, hogy hajóval szállíthassanak bennünket Bécsig, ami oda ugyan a legrövidebb út lett volna, onnan pedig hazáig. Ám abban az időben ez a számítás eléggé sületlen volt, mert ilyen hajó nem állott rendelkezésre. Az egyetlen valós lehetőség a vonat maradt, marhavagonokkal, amellyel nagy vargabetűt leírva egy hétig utaztunk Jesenicéig.
Hribar Drago
A Traumák Megmaradnak
A II. Világháborúra emlékezni számomra ennyi év után is nagy traumát jelent. A családomban szüleimmel, két fivéremmel és a nagyanyámmal szerényen, de boldogan éltünk. A legfiatalabb voltam a családban. A háború kezdetekor még nem voltam 8 éves se. 1942 áprilisában letartozatták az apámat, akinek a karjaiban, oly biztonságban éreztem magam. Nemsokára agyonlőtték, mint túszt. Augusztusban a gestapósok hajnali háromkor puskatussal dörömböltek az ajtón. Néhány rövid perc alatt fel kellett öltözni és máris egy teherautóba gyömöszöltek.
Celje - a körzeti iskola. A földön alszunk és kucorgunk, mint megrémült állatok. Ismét a Gestapo az ajtóban. Kézzel, ököllel, puskatussal tépik ki a gyerekeket anyjuk öleléséből. Leírhatatlan a sivalkodás. Az anyák, mint sebesült vadak harcolnak a gyerekeikért. Hiába. A halálvonat vár rájuk, a vonat mely Auschwitzba viszi őket. Nem, mondom, ez nem lehet igaz. Reményvesztetten ölelem át a két fivéremet.
Frohnleiten. Barakkok, belsejükben fa priccsek. Egy lányokkal teli szobába utasítanak. Ismét éjjel van. Ismét a Gestapo az ajtóban. Az erős lárma mély álmomból is felriaszt. Nehéz bakancs rúgott a teli vödörbe, amibe a szükségünket végeztük, hisz a latrina több száz méter távolságra volt. Azonnal föltakarítani! - hangzott a parancs. Félelemmel telve másztunk le a fekhelyeinkről és takarítottuk a szennyet, ami szétfolyt a barakkban. Ájultan estem össze. A következő napok emlékei kifakultak számomra. Magas lázzal és hőhullámokkal éltem át azokat.
Tansport Himmelbergbe. Szép nevű, szép hely, komor légkörrel. Az egyetlen vigaszom, hogy fivéreim mellettem vannak, legalábbis nap közben látjuk egymást. Éjszaka pedig félek. Az emeletes priccsen felül alszok. A szobában húsz-harmincan vagyunk. Minden éjjel álmomban felkelek, lemászok a priccsről és szédelgek a szobában. Reggelente sose tudom hol ébredek fel. Világítás nincs. Szólni nem merek. Legtöbbször valamelyik sarokban a földre fekszek, mert a sötétben nem találom az ágyat. Még azzal is meggyanúsítanak, hogy lopáson töröm a fejem. Védekezni se merek. Tudom, hogy az apelláta semmi jót se szokott hozni. Folyton folyvást rettegek, nehogy valamelyik fivérem belekeveredjen valamilyen provokációba, mert a megtorlást el nem kerülhetik. Az ebédtől is félek. Ebéd előtt mindig bejön a Lagerführer és felolvassa a gyászjelentéseket. Ez és ez az anya meghalt Auschwitzben. Eztán jön az „imádság”, mellyel hálát kell adnunk a „nagy Führernek” hogy élelmet ajándékoz nekünk.
