Amikor Mózes felment a Hóreb hegyének azon magaslatára amelyet Dzsebél Muszának, vagyis Mózes hegyének hívnak, hogy átvegye az Örökkévaló parancsolatait (2 Móz. 19–20), akkor lent, a hegy lábánál várták Izrael törzsei és egyéb sémi-héber, habiru nemzetségek.
Voltak olyanok szép számmal, akik aranyborjút csináltak és a bálvány előtt áldoztak, ledérül éltek és szidalmazták Mózest, hogy mi a fenének hozta ki őket Egyiptomból, hiszen milyen jó volt nekik ott. Lázítottak, keseregtek, uszítottak, intrikáltak, hangulatot keltettek, viszályt támasztottak. Ugyanúgy, mint napjaink magyarországi bolsevik gyökerű urbanoliberális zsidajai! Semmivel sem másképpen! De voltak olyanok, akik várták Mózest, várták a parancsolatot, várták azt az erőt, amely a hit által Izrael gyermekeiből nemzetet teremt. Bizony voltak nekünk is egykoron ilyen zsidóink!
Bizony voltak! Az Auschwitzot megjárt, édesanyja halálát és saját sorsát a koncentrációs táborban végigszenvedő zsidó fiatalember, aki szívében, halála órájáig magyar tudott maradni. Angyal Istvánról írok! Aki az 1956-os forradalom és szabadságharc mártír parancsnokaként ott harcolt a barikádokon a nemzet közös ellensége, a bolsevik elnyomás és annak hitetlen vezetői, a Hóreb hegy tövében megmaradt bálványimádó zsidók szellemi örökösei ellen. Ő mondta, Ő üzente a pénzváltó kufároknak, Magyarország finánc zsidajainak és békebontóinak, megalkuvóinak, de egyben elárulóinak: „ LEHET A NEMZETI BANK NÉLKÜL IS FORRADALMAT CSINÁLNI ÉS A NÉP EREJE NAGYOBB TŐKE, MINT A NEMZETI BANK PÉNZE" (Angyal István saját kezű vallomása. Pesti Szalon Könyvkiadó ISBN 963 7994 009, 86-87 oldal).
Mózes, miután őt az Úr elbocsátotta, lehozta a kötáblába vésett parancsolatokat. Utána, ott és akkor Áronnal az oldalán és a hozzá hű törzsek fiaival elpusztította a bálványimádókat, a kételkedőket, a zavarkeltőket és a lázítókat. De voltak bizony túlélők, mert túlélők mindig vannak. Ezen túlélők lelki örökösei szállták meg Magyarországot 1919-ben, ezek szaporodtak el 1948-ban, ezek töltötték be az Államvédelmi Hatóság vezető beosztásait, ezek lopták el a rendszerváltásunkat, ezek pofáznak, uszítanak és fészkelik be magukat a NÉPSZAVÁHOZ, a NÉPSZABADSÁGHOZ, a médiába, a hétköznapjainkba, a jelenünkbe és mételyezik meg a jövőnket. Ezek azok, akik a Sínai hegység lábánál történtek után most itt nálunk, Magyarországon építik az aranyborjút, és arra akarnak kötelezni bennünket, hogy mi is azt imádjuk.
Nos, ezeknek üzenem: Olvassanak az 56-os zsidó forradalmárokról, olvassanak az első világháborúban magyarként elesett zsidó tisztekről, olvassanak arról a zsidó lojalitásról, amely egykoron a magyarországi zsidóság nemzethű részét jellemezte.
Olvassanak: Blanc Vilmosról, Blayer Ignacról, Veisel Vilmosról, Weiszenberg Mórról, Mentzel Bertalanról, Kornfeld Adolfról, Bőhm Bernátról, Kaiser Adolfról, nemes göllei Inselt Immanuel vezérőrnagyról, Zöld Márton honvédtábornokról (dédapám Ludovikás társáról), nemes krupieci Bauer Gyula tábornokról, aki egy kis falusi, igen vallásos zsidó fiúcskából lett az egyik legvitézebb első világháborúbeli magyar honvéd gyalogezred parancsnoka, majd tábornoka, és még tanulmányozzák a sok ezer hasonló lelkületű magyar zsidó hazafi magyarsághoz való viszonyulását. Ezekről vegyenek példát és ne a Hóreb hegy tövében aranyborjút építőkről, azokról, akiket Mózes is egykoron agyonveretett, de nem eléggé!
De Karatna
