SZENTE-MÁGÓCS nemzetségbeli ágak és családok.
Alsáni Bálint pécsi püspök emlékét egy 1408. évből való sírkő őrzi a pécsi székesegyházban. A sírkő a püspököt egész alakban, teljesen főpapi ornatusban ábrázolja. Legendája következő:
Hic iacet reverendissimus pater dominus Valentinus tituli sancte Sabine presbiter cardinalis gubernator ecclesie Quinqueecclesiensis, filius quondam Johannis bani filii Lugrethi palatini de Alsan, de genere ZENTHE-MAGUCH, obiit autem in festo beate Elisabethe regine anno domini M.CCCCVIII.
A sírkő felirata mutatja, hogy az elhunyt bíboros 1299 büszke volt előkelő származására, midőn a legendában atyja, a bán s nagyatyja, a nádor nevét is megörökítette s fölemlítette ősi nemzetségének nevét is, oly korban, midőn a családnevek maradandóbb használata ezt már nagy részben feleslegessé tette. Feltehetjük róla, hogy ismerte nemzetségének címerét is, melyet sírkövére vésetett. kockázott pajzsfő alatt, a jobb felső sarokból felhőkből kinyúló jobb kar, töves rózsaszálat tart, melynek három ágán, három kinyílt rózsa van.
A címer a sírkövön kissé kopott, a pajzsfő herold alakja nem vehető ki tisztán, de az elmosódott részleteket kellőleg pótolja ugyancsak Bálint püspök pecsétje 1377, 1385 és 1386. évekből.
Teljesen egyezik a leírt címerrel Alsáni János főpincemesternek, aki a sárkány-rend első lovagjai közé tartozott címere 1408. évi pecsétén. Hasonló az Alsániak címeréhez a Makray Benedeké 1413-ból, ennek pajzsa osztott, felül kockázott, alul, a pajzs alsó karimájából kinövő három, száras, leveles rózsa. Naturalisztikus irány ezen címerben is van, itt nem kar tartja az egy száron nyílt három rózsát, itt külön-külön száron mintegy a földből nőnek azok ki, de máskülönben e lényegtelen eltérés a két családi címer teljesen azonos főjellegén mit sem változtat. A naturalisztikus irány a heraldikában hazánkban nagyon korán beköszöntött. Még az élő heraldika korában, midőn a címer egyes részletei: a pajzsot a címerképpel, a sisakot sisakdíszével együtt, harcjátékokban és hadban, a valóságban is használták. A naturalisztikus irány legelőbb a címeralakoknak és állatoknak természetes színével való ábrázolásában nyilatkozott, de nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy a kar – mely később szimbolikus jelentőségével veres fonalként húzódik végig a magyar heraldikán – a naturalisztikus irány képviselőjeként elsőként lépett fel. Az ősrégi, egyszerűségükben szép címerképek: a rózsa, a liliom, a csillag szigorúan stilizált alakban ékesítették a címerpajzsot s a mely család külföldön, a heraldikai fejlődés első századaiban ilyen alakban viselte címerképét, ilyen alakban viseli azt ma is. Nálunk ez másként történt. Őseink nem nagy barátai voltak a heraldikában az egyszerűségnek. Szerették a sokszínűt, a csillogót címerpajzsaikban s hol az egyszerű címeralak: a rózsa, a liliom stb. lebegően szállt rájuk örökségképen, természetesebbnek tartották, hogy ezek valami támasztópontot nyerjenek, hogy ezeket valami tartsa s előállott a kar, mint a naturalisztikus irány első képviselője, mely markába vette az elébb lebegő címeralakot. Ez irány továbbfejlődése s mintegy természetes következménye lett aztán, hogy e szépen stilizált rózsák és liliomok elvesztették szigorú heraldikai formájukat, száraz, leveles növényekké lettek s így illesztettek a páncélos kar markába. Ez úton lett az Alsániak címerében a három heraldikai rózsa egy tőről nyíló száras, leveles virággá, és így került be a Páncélos kar a pajzsba, mint biztos támasztó pontja a különben lebegő címeralakoknak. Ha az Alsáni címerpajzsból kivesszük e naturalisztikus pótlékokat, a kart s a rózsák szárát és leveleit, marad ott kockázott pajzsfő s a mezőn három rózsa. E kettős alak a pajzsban minden esetre címertörés és nem képzelhető, hogy egy ilyen, múltjára sokat adó, nagy hírű nemzetség ősi jelvényét a pajzsfőbe szorította volna, hogy ez által a pajzs mezején idegen címernek adjon helyet.
Méltán tekinthetjük tehát a három rózsát a Szente-Mágócs nemzetség ősi címerének. Ez állításunk megerősítésére még több adatunk is van. De sehol sem szükséges nagyobb kritikával eljárnunk, mint ezen három rózsás címeralaknál s a legszigorúbban kell ragaszkodnunk azon nyomokhoz, melyeket a genealógia elénk szab, mert a három rózsa, ha a Szente-Mágócs nemzetség ősi címere volt is, egyúttal kar markába illesztve, edénybe téve, szívből kinőve kedvenc pecsétjelvénye volt a címertelen köznemességnek, már nagyon korai idő óta.
A genealógia által kikutatott forrásaink közé tartoznak a Szente Mágócs nemzetségbeli Kölcsey és kölcsei Kende családok címerei. E két család címere teljesen egyező. Nagy Iván szerint sárkánytól körített kék pajzsban páncélos kar, három száras leveles veres rózsát tart. Sisakdísz a pajzsalak. E leírás mellé csatolt metszeten a pajzsban nem rózsák, de liliomok vannak. Ez a változás bár nyugaton el sem képzelhető, nálunk mindennapi.
E két családnak a Szente-Mágócs nemzetségből való származása megfejti előttünk a sárkánykígyó használatát is a pajzs körül. Mint előbb is említett, Alsáni János főpincemester a sárkány-rend első lovagjai közé tartozott, heraldikai emlékeink azt bizonyítják, hogy a sárkány-rend jelvényét nemcsak a rend lovagja, nemcsak ennek egyenes leszármazói, de az oldalági rokonok is évszázadok múlva is viselték címerpajzsaik körül, mely őket nemcsak előkelő atyjuk fiára emlékeztette, hanem mint heraldikai dísz is igen tetszetős volt.
A Kölcsey és Kende családok címere mai alakjában a hanyatló heraldika egyik terméke. Reánk nézve csak annyiban fontos, amennyiben adat arra, hogy a Szente-Mágócs nemzetség címerének sisakdísze egyezik a pajzsalakkal.
A források közé sorolható a szintén ezen nemzetségből származó BODÓ Gergely erdélyi alvajda 1445. évből származó pecsétje is, ahol a pajzsban páncélos kar, három száras rózsát tart. ( Gr. Teleki család levéltára. II. 20.)
Hogy miként használta és ábrázolta e nemzetség sisakdíszét a 16.-ik század végétől? Eziránt az elmondottakból tisztában lehetünk, mert a amint bevette a kart a pajzsba, alkalmazta azt egyúttal a sisakdísznél is. De kétségben maradunk arra nézve, hogy minő segédsisakdíszt használt azon korban, midőn a rózsák a pajzsban még lebegők voltak? Erre még ez ideig nincsen útbaigazító adatunk, bár nem lehetetlen, hogy János bánnak, vagy Logreth nádornak, vagy e nemzetség egyik-másik nevesebb tagjának előkerül valamely pecsétje, mely erre nézve felvilágosít.
A három lebegő rózsát csakis segédsisakdísszel lehet a sisakon elhelyezni. Erre legalkalmasabb lehetett az ernyő, de ennek alig találunk – a Héder nemzetség kivételével – nálunk nyomaira. Gyakoribbak a szarvak a 14. század végéig s a 15. század legelején, de sajátságos, hogy ezen időtől nálunk a15. század utoljáig nyoma vész és ezután is csak nagyon gyéren fordul elő, minek oka az, hogy a mi későbbi heraldikánkban alig volt szükség a segédsisakdíszre.
A szarvakra is könnyen ráilleszthető volt a három lebegő rózsa, és hogy e nemzetség címerét ábrában adhassuk, megelőzve a kutatásokat, előzetesen ezt alkalmazzuk, megjegyezvén, hogy a segédsisakdíszek, bár állandó, firól-fira szálló részletét képezték a címernek, de annál csak másodrangú fontosságúak voltak a címerek törzsalakjai mellett, és ha esetleg a használttól eltérő, alkalmasabb, tetszetősebb segédsisakdíszt vett fel a család vagy nemzetség valamely tagja vagy ágazata, ezzel még a címer valódi integritását nem sértette meg.
Bajosabb eligazodnunk ezen nemzetségi címer színeire nézve.
Ha a Kende-Kölcsey címerszíneket fogadnánk el, akkor a pajzs kék, a rózsák fehérek lennének. De erre alig gondolhatunk. A magyar heraldikában már magában is gyanús a kék szín; minden olyan pajzs, melynek színe feledésbe ment, idővel kék lett, kék lett azért is, mert a többi címerek pajzsa is kék, mert hibás felfogás szerint a -magyar pajzsszín- kék, ilyen színű volt a 17.-18. századi ármálisták címerpajzsának is legalább 95 százaléka. A 13. és 14. században nagy ritkaság számba megy az ezüst rózsa kék pajzsban. A zürichi címertekercsben tizenegy címer van rózsa pajzs alakkal. Ezek közül egy esetben a rózsa ezüst, a pajzs fekete, a többi tíz esetben a rózsa veres és a pajzs hozzá kilenc esetben ezüst, egyszer arany. Ezen egy példából is kitűnik, hogy a heraldika fénykorában legtöbb esetben meghagyták a rózsának a természethez legközelebb álló veres színét és ércalapra, leginkább ezüstre festették. Biztos színeket ennél a címernél sem lehet megállapítani, mint általában egy címernél sem. -Heraldikai szabályok szerint - e nálunk szokásossá váló kifejezés szerint egy címer sem színezhető, mert a heraldikai szabályok csak egyes címerszínek egymás mellé helyezésénél irányadók, de címeralakok színeire nézve semmi útbaigazítást nem nyújtanak.
Felhasznált irodalom:
Magyar Nemzetségek a 14. század közepéig / Dr. KARÁCSONYI János az MTA levelező tagja/
Magyar Nemzetségi Címerek /CSOMA József/
S Z E N T E - M Á G Ó C S.
(Senta et Maguch, Sentemacus, Zentamaguch, Scentemaguch, Scentemagygh.) Miként a Hont-Pázmány, Gút-Keled stb., ez is két nevezetes, Szente és Mágócs nevű testvértől vette nevét. Elágazásait tekintve, legalább is a 12. század elején élt a nem őse. 1229-ben még élt annak emléke, hogy a nemzetség névadója két testvér volt, s azért a királyi kancellária »Szente és Mágócs neméből valóknak« írja azon nemeseket, a kik a Pest megyei (hajdan fejérmegyei) Ordas falu mellett egy erdőt bírtak. A nemzetség ősi fészke a mai Baranya megye északi része (hajdan Tolna megye. alkotórésze) volt. Itt, Mágócson állott a nemzetségnek Szent-Péter apostol tiszteletére avatott monostora is. Ennek javára tesz hagyományt 1251-ben Apsa ispán neje, Erzsébet. Azonban korán átszármazott a nemzetség Békés megye nyugati határszélére is. Itt egymás mellett Szente-Tornya és Mágócs nevű falvakat találunk, s ez nem lehet a véletlen műve, hanem csak a két, névadó testvér itteni földesuraságának emléke. Mágócson kívül a Szamos-menti, czégényi monostor is e nemzetségnek köszönheti keletkezését. Jogot tartott továbbá az esztergomi ciszterci monostor kegyuraságához is. Mivel okleveleink adataiból a nemzetség hajtásainak összeköttetése megközelítőleg sem állapítható meg, lehetőleg lakásuk és birtokaik szerint ismertetjük e hajtásokat. Megkülönböztetünk e szerint:
I. Tolna-baranyai,
II. Valkómegyei,
III. Szabolcs-zempléni,
IV. Czégényi ágakat, jobban mondva töredékeket.
I. TOLNA-BARANYAMEGYEI-ÁGAK:
Saul fia, Máté, 1270 táján megvette a tolna megyei, hajdan Kajdacs és Hidvég közt, a Sárviz mellett eső Bika falu felét 10 márkáért.* Azonban fiai, Demeter és II. István, 1291-ben kénytelenek voltak azt átadni a Szakadáti családnak, mert kitűnt, hogy ennek elővételi joga volt bika falu eladott részéhez.* A vételárt azonban 1293-ban visszakapták. 1291-ben egyik oklevél közlése szerint »Chely«-ben, azaz Czél vagy Czill faluban laktak (ma puszta Lengyeltől északkeletre).
Györk ispán 1291-ben a pécsi káptalan előtt 20 márkát fizet özvegy menyének hitbér és hozomány fejében. Unokájának leánynegyede azonban még fizetendő maradt. 1291-ben Györk ispán fiai: Apsa, Mágócs és I. László, Albert fia, Mihály, a ki 1280–90. években egy ideig nádor 973vala, II. István, II. Márk, Gergely, II. László, Gúg, Ugrin, IV. István és II. György mester a Szente-Mágócs nemzetséget illető esztergomi (pilisi?) cziszterczi monostor visszaszerzésével a Szabolcs-zempléni-ág tagjait bízzák meg.* 1292-ben pedig Apsa, II. Márk, II. László, Ugrin, Tamás és Kölcse (Kulchey) a pécsi káptalan előtt tanúskodnak az esztergomi káptalannak kárairól.
Mihály nádor atyja, Albert, 1264-ben mint nagy tekintélyű földesúr közbenjár a Tolna megyei, gerenási nemesekért a fejérvári jánoslovagoknál, s kiviszi, hogy a gerenási nemesek még egyszer kegyelmet nyernek s földeiket visszakapják.* Maga Mihály is 1291-ben ilyenforma megbízatást nyert, mert fogott bíró volt a Szakadáthy családnak Szente-Mágócs nembeli Máté fiai ellen folytatott perében.*
Gergely fia, II. János, 1324-ben úgy fordul elő, mint a Köblénytől délre, Mágócstól délkeletre eső Kedhely falu szomszédja. 1325-ben meg is nevezik itt eső birtokát, melyet testvérével, Csomával (Csama) együtt bírt s azt Himesdnek hívták. Ugyancsak ez évben e János nagy bajban volt, mert a pozsonyi hatalmas főispán, Nevnai Treutel Miklós lopásról vádolta őt, s már-már párbajra kellett mennie. De a párbaj előtt kiegyeztek és II. János hálából, jó olcsón, csupán 30 márkáért átengedte Treutelnek bikali és szalatnaki jószágait (Mágócs közelében estek).
Simon fia, András, 1320-ban halálos ágyán a bodrogszigeti, másként keresztúri páloskolostornak ajándékozta Hatytyas nevű halastavát, csak azt kötötte ki, hogy ezért fiát, II. Jakabot hálából a szerzetesek kegyuraként tekintsék.
A Szente-Mágócs nemből sarjadt ki a Györgyi BODÓ CSALÁD is. Mivel pedig az előnevet adó Györgyi falu Mágóccsal volt szomszédos (most puszta annak határában), azt véljük, hogy az itt felsorolt Tolna-Baranya megyei ágak valamelyikéből származott. Bodó család. (Györgyi). Oklevelekben előnevük „de Gyiorgyi“ és „Giurgj“ iratik. A családot – úgy látszik – Gergely emelte föl, ki 1443-ban Tolna vármegyében a hadi segély rendkívüli beszedője, majd 1446-ban erdélyi alvajda, 1452-ben budai várnagy volt. – 1458-ban mint újonnan kinevezett tárnokmester Kassa városát hívja meg a tárnoki székre.. Györgyiben egy házat, és a minoritáknak zárdát épített.. Testvére Bodó Miklós bácsi prépost, a veszprémi püspök segéde volt.. 1459-ben pedig fejérvári prépost, és Mátyás királynak titkos kancellárja.
Bodó Gáspár 1457-ben a Hunyadi ház egyik híve, Hunyadi Mátyásnak a börtönben társa, és egyike azoknak, kik Mátyásnak 1459-ben is esküt tettek,; 1486-ban a királyné főajtónállója, és tolnai főispán.
Ezeknek utóda, Bodó Ferenc és Péter, mesztegnyői/ mezthegnyew-i nemesi előnévvel és grófi ranggal Bodó Péter, 1558-ban Somogy vármegye. főispánja volt. Bodó Ferenc 1505-ben Tolna vármegye követe a rákosi országgyűlésen. 1518-ban II. Lajos mellett tanácsos. 1522-ben Szapolyai János oldalán Bánffy Jakabbal híres törökverő vitéz. Részt vett Szapolyai havasalföldi hadjárataiban.1525-ben kapta Sárkány Ambrus javait. A mohácsi vész után mint világi az erdélyi püspökség jövedelmeit húzta. Mint Szapolyai rendíthetetlen híve s hadvezére, Tokajnál csatát veszt, és elfogatván, Bécsbe kerül, ott halt meg 1528-ban, megtartva hűségét Szapolyaihoz.
II. VALKÓMEGYEI-ÁGAK:
Az Alsáni-alág a Szente-Mágócs nemnek legmagasabb emelkedett hajtása.
II. Logret ispán 1300-ban a régi Garától (ma Gorján) északkeletre eső Tolmán falu szomszédja, s egyszersmind az e tájékon eső Becsefalva ura.* A Valkófeji-alághoz tartozó I. Demeter, nemkülönben Domokos fiai szintén ( lásd Domokosnál. Domokos fiainál, alább c. pontnál ) e Tolmán faluval szomszédos birtokosok 1300-ban.
János 1319-ben egyszerre tekintélyes főúrként tűnik elő. Baranyamegye főispáni székén ült, s ott maradt 1320-ban, valamint hihetőleg a következő években is. 1328–35. években az annyira fontos macsovi báni tisztet viselte, s e mellett még Szerém-, Valkó-, Bodrog- és Baranyamegyék kormányát is rábízta a király.* Magánviszonyairól csak annyit tudunk, hogy 1319-ben a Győr nembeli Gyulay (Óváry) családdal perelt, mert a baranyamegyei Szederkény, Papd és Kovácsi falvakat (ma csak szederkény van meg) meg akarta venni. 1320-ban azonban 10 márka kárpótlásért a vételhez való jogáról a Gyulay család javára lemondott.* Ugyancsak 1320-ban két Hyna és Ujlak nevű, Baranyamegyének Valkóval szomszédos részén eső faluját odaadta cserében a Siklóstól nyugot-északra eső Szava faluért.* Özvegye 1357-ben a pápától kiváltságot kért és nyert.
Fiait és unokáit nagy jelentőségük miatt, s mert leszármazásuk eddigelé ismeretlen volt, a nemzedékrendre feljegyeztük, de életpályájuk e mű határpontján messze túl terjed.
b) Valkófeji-alág:
A Valkófeji-ágat Valkófő nevű, 1320-ig bírt jószágáról nevezzük ekként.
Tamás (a bosnyák püspök), Joachimfia Maran bánnal együtt, 1291-ben a szabolcs-zempléni ágakra bízza az esztergomi (pilisi) monostor kegyuraságának visszaszerzését.* E tájban 30 márkáért zálogba vette a bosnyák egyház számára Balkteleke nevű valkómegyei birtokot.* 1293-ban ő és testvére, I. Demeter, megvédik magukat a Kórógyiakkal szemben a pozsegamegyei Kaporna (Kuprivna) falu birtokában.* 976I. Demeter 1300-ban Tolman faluval szomszédos (lásd fentebb). Fiai 1316-ban szerencsétlen politikát űztek. I. Károly ellenségei közé (alkalmasint Kőszeghy III. Henrik fiaihoz) állottak, szomszédjaik közül kivált a Garayakat megtámadták, ezek emberei közűl néhányat megöltek s Gara város (ma Gorján) egyházát felgyújtották. E miatt a lázadás lecsendesítése után fej- és jószágvesztésre ítélte őket a főtörvényszék, de a király megkegyelmezett nekik és csak Valkófő meg Azariás nevű jószágaikat vesztették el.
Egyéb alágak:
c) Domokos fiait, lásd fentebb a) alatt.
d) Joachim fia, Maran bán, 1291-ben Tamás püspökkel együtt fordul elő (lásd fentebb b). azért tartjuk őt is Valkó megyeinek, mert ez időtájt rendesen a délvidéki viszonyokkal ismerős főurak emelkedtek bánságra. Szabó Károly biztosíték arra, hogy neve helyesen van Marannak közölve, és így nem tarthatjuk őt egy személynek Márton bánnal, a Liszkay főúri család ősével.
III. SZABOLCS - ZEMPLÉNI-ÁG.
Domokos és Fekete Belus, továbbá Andrásnak négy fia: I. János, I. Feldre (Fridericus, Feldricus, Feldreh, Feldur), Péter és Balázs, nemkülönben Endrefia Mihály, jóval 1293 előtt, s így legalább is IV. László korában kerültek a felső Tisza mentére s kapták ott Szabolcs falut. Biztos, hogy Domokos és Fekete Belus, az 1284-ben már elhalt Várday Aladárral, atyjuk elpusztított faluja miatt pereskedtek, s így szabolcsmegyei földesurak voltak.
1291-ben ez ág összes tagjai azon megtisztelő megbízást kapták a többi Szente-Mágócs nembeliektől, hogy a nemzetségnek idegen kézre jutott esztergomi (pilisi) monostorát szerezzék vissza.* E megbizást talán azért nyerték, mert éppen ez ágnak volt Esztergom közelében, Bajót, Mogyorós és Bajna közt, Pély nevű faluja (ma Péliföld).* ugyanez évben megveszik a Szabolcs megyei, Tisza mellett eső Balsa és Halász falvakat 100 márkáért.* Különben ez ág tagjai nagy kegyben állhattak III. András király előtt, mert ez 1293-ban az ő szabolcsi jószágukkal szomszédos s így nekik nagyon kapós Vencsellő faluval ajándékozta meg őket.* 1297-ben Barmas és András fiai nagy bajban voltak, mert megölték Aba nembeli Szikszay Mihály egyik szolgáját, s e miatt, nemkülönben egyéb kártételekért, 70 márka kárpótlást kellett fizetniök. Belus és Feldre ekkor sárospataki várnagyok valának.* Ekkor írják, hogy Barnas és András fiai »fratres«-ek, azaz atyafiak voltak, s ennek alapján tartjuk őket unokatestvéreknek. 1299-ben I. Feldre fogott bíró volt az Aba nemzetség Lipóczy-ágának osztozásánál.
A 14. század elején, kései jelekből ítélve, I. Károlyhoz csatlakoztak. Hálából I. Károly előbb Kapi várával (Sárosm.) jutalmazta őket, azután pedig 1325 előtt e helyett a Zemplén megyei Bodrog-Olaszit adta nekik.* Ettől kezdve Barnas és András ivadékai leginkább Bodrog-Olasziban és Szabolcson laktak s azért Olaszyaknak s néha Szabolcsyaknak írják őket.
1321-ben kapják I. Balázs, Beke, László és II. János Győrkerekit Ráskay Vidtól (bizonyosan kárpótlás gyanánt).* 1325-ben II. János eladta pélyi birtokát a Bajóthy (Nagymartoni) családnak.* I. Balázs 1329-ben fogott bíró a Buthkay és Szakolyi családok közt.* 1336-ban Beke, László és II. János Bodrog-Olaszi határát Tolcsva felé igyekeztek volna gyarapítani, de tervüket a Tolcsva nem meghiúsította.* Ellenben László és Pál 1344-ben sikeresen védték Olaszi határát Sárospatak felől.* 1344-ben II. János, Pál és II. Feldre egy Solymos nevű, Vencsellő és Balsa közt eső halastóért az országbíró elé mentek.* Az 1350–55. években is több pert folytattak.* Így megtörtént pl., hogy László és II. Feldre 1355-ben atyafiukkal, Pállal, voltak nagy vitában, mert ennek gazdatisztjét megölték és vérdíjat kellett fizetniök.* I. Istvánnak 1362-ben, Györgynek 1362-ben és 1372-ben Olaszi (Zemplénm.), Szabolcs, Balsa, Halásztelek és Pugteleke (Szabolcsm.) birtokokból kellett leánynegyedet fizetniök.*
IV. CZÉGÉNYI-ÁG.
A Szente-Mágócs nemnek napjainkig virágzó, a Kölcsey és Kölcsei Kende családokat adó ága. A Szamos mellett, a Boldogságos Szűz tiszteletére avatott czégényi monostor alapítója és századokon át kegyura vala s azért nevezzük Czégényi-ágnak. Töredékei ezek:
Kölcse ispán 1181 előtt, bizonyára királyi adományban, oly szép jószágokat kapott a Szamos–Tisza-szögén, hogy 1181-re felépíthette a czégényi monostort s annak javára tett adományait ez évben a király által is megerősíttette.*
I. Ete fiai közül I. Miklós 1274 előtt eladta Pertalteleke nevű birtokát (később Kis-Kér, most Német-Kér, Pakstól északra, Tolnam.) Karászy Sándor bánnak, de testvérei beleegyezését nem kérte ki. E miatt 1274-ben kénytelen volt Pertaltelekét Karászy Sándor bántól visszakérni, s őt Vajk és Malonta (Tolna m.) nevű vett földjeivel kárpótolni.*
II. Ete és I. Mikó 1291-ben a Szabolcs-zempléni ágat, Mátéfia Dénessel együtt, megbízzák az esztergomi (pilisi?) monostor visszaszerzésével. Vagy I. vagy II. Ete sokáig bírta a Szatmár megyei Tyúkod egy részét, úgy hogy azután a falu ezen részét sokáig Ete-Tyúkodjának (Ethetykodya, Eke-Tykudya) hívták. Ugyancsak az Ete személynév használata adott okot azon korunkbeli tévedésre, hogy a Kölcsey család a honfoglaló vezérek közé emelt Ondtól, Ete atyjától, a Baár-Kalán nem ősétől származik. I. Mikó 1284-ben fogott bíró volt azon nevezetes gyűlésen, a melyet ekkor, 1284. április 23-án, éppen neme monostoránál, Czégénynél a Várday s Lázáry családok kibékítése ügyében tartottak.* Ugyanez évben a váradi püspökkel és más nagy urakkal együtt fogott-bíráskodik a Káta nem Lázáry-ágának osztozásánál.
I. Mikóról tudjuk még, hogy Kadarcs (Kadarch) nevű faluját odaadta a Császáry családnak a szatmármegyei Szekeres és Zsarolyán falvak részeiért. E részek azután az ő magvaszakadtával legközelebbi atyafiára, Mátéfia Dénesre szállottak.
E Mátéfia Dénes 1292 táján az esztergomi káptalan kárairól tanúskodik, de nem együttesen a Tolna-Baranya megyei-ágak tagjaival, hanem azoktól külön.* 1308-ban elveszítette I. Mikó után örökölt szekeresi és zsarolyáni részeit, mert a Császáry család jogtalanul bocsátotta azokat cserére.*
980Dénes fiai, János, Jakab, András, Mihály és Miklós atyjuk halála után nagy bajba keveredtek, mert I. Károly király összes jószágaikat a koronára szállottaknak vélte s ellenük pert indított. Folyt e per I. Lajos idejében is, de e kegyes király nem zárta el szemeit az igazság elől, hanem beismerte, hogy a pörbe volt jószágok erős bizonyságok és oklevelek erejénél fogva Dénes fiait illetik. Azért 1344. július 4-én minden követeléséről lemondott és Dénes fiait megerősítette: Czégény monostora kegyuraságában, Kölcse, Istvándi, Kóród, Cseke, Csécse, Milota, Kömörő, Szekeres, Ököritó, Mácsa és Ete-Tyúkodja falvak birtokában.* Meg is érdemelték e kegyességet, mert 1342–43 telén a lázongó máramarosi vajdával, Bogdánnal, harcoltak.
Mindjárt 1345-ben meg is osztoznak Dénes fiai az ekként félelem nélkül bírható falvakban, még pedig akként, hogy János, Jakab és András kapták: Kölcse, Csécse, Cseke, az ezzel határos, de már eltünt Petlend és Orbánd, továbbá Ököritó, Mácsa (ma puszta Ököritó mellett), Ete-Tyúkod falvakat és Kápolnás-Szekeresnek Mánd felé eső részét. Ellenben Mihályéi és Miklóséi lettek: Istvándi, Csécse, Kóród, Kömörő és Milota falvak. Őseik nyugvóhelye: Czégény monostora közös jószág maradt.
I. István fia, II. Mikó, 1288-ban átiratja a czégényi monostor 1181-iki alapítólevelét. Határozottan a Szente-Mágócs nem tagjának írják. Ellenben azon Péterfia István váradi papról, a ki 1366-ban az 1288-iki átiratot fölmutatta, hovátartozása tekintetében semmit sem mondanak.
Aki talán csodálkozik, mért nem szólunk azon személyekről, melyek más művekben szintén Szente-Mágócs nem beliekként vannak föltüntetve, tudja meg, hogy azok csak hamis vagy szerfölött gyanús levelekben fordulnak elő.
